"Mindennek megvan a maga ideje..."

Ideje van a változásnak. Új blogot, új kört nyitok. Itt pedig bezár a bazár, de szomorkodásra semmi ok, mert vár a wordpress!

Ettől a blogtól pedig egy szép imával búcsúzom:

"Egyetlen Örökkévaló,
Aki dalolsz nekünk a csendben,
Aki egymás által tanítasz bennünket,
Vezérelj engem erőre és bölcsességre.
Jártomban-keltemben hadd tanuljam
Tisztelni mindeneknek a célját.
Segíts kezemnek, hogy tisztelettel fogjon,
Nyelvemnek, hogy lélekből szóljon,
Engedd, hogy figyeljek, de ne ítéljek.
Engedd, hogy ne bántsak, és maradjon
Zene, szépség a látogatásom után,
Amikor visszatérek az Örökkévalóságba,
Hadd záruljon be a kör, hadd legyen szélesebb a spirál."

(Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak)

Gyertek, vár az új blog!

pannimuvek.wordpress.com

Istenem, segíts megtalálnom lelkemben az Örömöt! Az Örömöt, mely létezésemből fakad és független a körülményeimtől. Az Örömöt, mely egy a széllel, napsütéssel, egy a virágok illatával és a madarak röptével... egy a mennydörgéssel. Az Örömöt, mely Én Vagyok. Így válok eggyé széllel, napsütéssel és mennydörgéssel. Istenem, vezess, hogy rátaláljak lelkemben a fényre, hogy magam lehessek a fény és beragyoghassam világom minden teremtményét...

De hisz már AZ vagy, ne keresd! ÉREZD...

(Az Árnyak 1. című bejegyzés folytatása.)

Testem napról napra erősebb, érezhetően a gyógyulás útjára lépett és így vonszolja magával a lelkem is, melybe még újra és újra bevillan a fájdalom. Az egyik villanással kitört a vihar, én pedig nem tehettem mást, mint leültem, behunytam a szemem és figyeltem a lelkemen végigszáguldó hurrikánt. Azt a hurrikánt, amit napokkal azelőtt önmagamként éltem meg. Csak figyeltem és néztem, hagytam, hogy forogjon, tomboljon, kiabáljon és visszhangozzon belül elkeseredett hangján a fájdalom. Micsoda energia! Éreztem az erőt, ami pusztítani képes: láttam, hogyan török össze vele mindent, ami a kezem ügyébe kerül, láttam, hogy ránt mindent magával a sötétségbe ez az erő. Repültek a tárgyak, éles csörömpölés hallatszott, majd hangos puffanás, kiáltás és sikoly, ám mindez csak növelte a pusztító erejét. De én csak ültem a csöndben és ámulva néztem lehunyt szemeim mögött a vihart: lenyűgözött az ereje! Nem csak láttam, éreztem is. És most feszített, lefelé húzott ez az erő, mint ahogy fenyegetőn csillogó, nehéz kard húzná vézna karom. Mit tegyek vele most, hogy már látom mire képes? "Fogadd el. Ez is Te vagy!"- súgta egy hang messziről. Ez is én vagyok... Én vagyok az arcodat simogató szellő, és a sötéten pusztító vihar...

Ekkor csend lett, éreztem, hogy az erő megváltozott, bár a fájdalom még csöndesen tovább sírdogált a szívemben. Kinyitottam a szemem, felálltam és elővettem a kanapé mögött porosodó festővásznak egyikét. Kicsomagoltam és elhelyeztem a pincéből előásott, még sosem használt állványon. A vászon kihívó fehérségére pár óra alatt felrajzoltam a lányom portréját, majd előkészítettem a festékeimet. Amikor megéreztem az ecset súlyát az ujjaim között, orromban megmozdult az akril festék ismerős illata és az első ecsetvonás színei a szemembe világítottak, a lelkemben síró fájdalom elhallgatott és én úgy éreztem hazaérkeztem. Maszatos kezeimet látva, megértettem, hogy helyben vagyok. Néha ilyen nagy pofonok kellenek, hogy az ember beálljon a helyes irányba és elinduljon a számára kijelölt úton.

És ahol árnyak vannak, ott fénynek is kell lennie...

(Vigyázat! Hosszú.)

Pár hete arról írtam, hogy elment a kisbabám. Akkor még nem tudtam, hogy nem ment még el... Amikor azt hittem, hogy már testileg-lelkileg túl vagyok rajta, akkor jött az első meglepetés: újra vérezni kezdtem és görcsölt a hasam bal odlala. Éjjel volt, mert miért ne választanék jobb időpontot... Felkeltettem a férjem és mondtam is neki, hogy attól félek ez egy méhenkívüli terhesség volt. Az orvosok is rögtön erre gyanakodtak, de nem volt egyértelmű. Magas volt a hcg hormon szintem (terhességi hormon), ami egyértelműen azt jelentette, hogy még mindig várandós a testem. Nem akarom részletezni, hogy mi minden történt hat nap alatt a kórházban, csak röviden: átestem egy küreten, a hcg csökkeni kezdett, a fájdalom elmúlt, mehettem volna haza, de egy újabb hcg ellenőrzéskor kiderült, hogy megint magasabb lett a hormon szint. Ekkor már látszott az ultrahangon: méhenkívüli terhesség. Emiatt laparoszkópos műtéten estem át, ami gyorsabb gyógyulással jár ugyan, de a műtétet követő első nap azért elég szenvedősre sikerült. A második naptól valóban sokkal könnyebb, mint anno felvágott hassal egy másféle műtét után.

Mindig, amikor már úgy éreztük vége van a menetnek, jött még egy kör, aztán még egy... Nagyon reménykedem, hogy most már tényleg vége ennek a körnek és elkezdődhet egy új. Minden jel erre mutat. Amikor bekerültem a kórházba, minden olyan irracionálisnak tűnt: Mit keresek én itt? Mi történik velem? Csak néztem, mint a moziban és próbáltam nagyon jelen lenni. Különös érzés volt ebben az állapotban figyelni, ahogy hiába próbálják bekötni a branült, pedig nekem gyönyörűen látható vénáim vannak. Azt mondták az ijedtségtől összehúzódtak az ereim és ezért nem ment. Pedig én nem éreztem félelmet, vagy csak szimplán eltompultam a döbbenettől. Kétszer altattak a hat nap alatt. Furcsa érzés, amikor beadják az altatót, szédülni kezdesz, aztán snitt... minden átmenet nélkül eltünik tér és idő. Aztán már ébresztgetnek is, hogy túl vagy rajta... Hol a fenében voltam addig ÉN?
Jól emlékszem, hogy az első altatás után gyönyörű álomból ébresztettek. Katicával álmodtam, fogta a kezem és beszélt hozzám, mintha ő lenne az én anyukám és nem fordítva. Gyönyörű álom volt, ilyen szépet még sosem láttam, bár képekre nem emlékszem, csak arra a mindent kitöltő szeretetre, ami körül vett. Én még olyan boldogságot soha nem éreztem, még soha egész életemben! Ezt komolyan mondom. Mint a füstfelhő úgy oszlott szét az álom, mikor szóltak a műtösök, hogy kész vagyunk! Olyan boldogságban úsztam a narkótól elkábulva, hogy rögtön elmeséltem nekik mit álmodtam, majd megköszöntem, hogy vigyáztak rám és még órákig lebegtem ebben a "mindenkit szeretek" érzésben.
A második altatás utáni állapotra leginkább csak a nyöszörgés jellemző, de mégis volt egy különös élményem. Bár ez nem köthető a narkóhoz, mert a férjem hívta fel rá a figyelmem, ő pedig nem volt belőve. (Aki nem hisz a láthatatlan világban, az inkább ugorja át ezt a részt, meg az egészet is, mert csak bonyolódik...) Floki kutyám szelleme látogatott meg éjjel. Tisztán éreztem, hogy ott ül az ágyam mellett, felé nyújtottam a kezem és melegséget éreztem. Még órákig feküdt az ágy mellett és a jelenlétével támogatott engem.

A kórházban volt időm meditálni a történteken és csak úgy meditálni vagyis létezni a jelenben. Minél többet gyakoroltam a gondolatok nélküli létezést, annál ismerősebb és természetesebb volt ez az állapot. Kezdtem úgy érezni magam, mint gyerekkoromban. Volt lehetőségem a fájdalomban elmerülve belső utazásra indulni. Két és fél órán át tartó meditáció volt ez, bár az időt nem érzékeltem. A fájdalom csillogó energiagömbként várt rám az alhasam baloldalában, és én beleléptem a gömb beljsejébe. Tudtam, hogy csak segíteni akar és egy üzenet vár benne. Rögtön ki is kristályosodott a valódi ok. Rossz volt látni, rögtön el akartam fordulni, de tudtam, hogy ha elmenekülök, annál jobban fog fájni. Így hát maradtam és addig néztem magát az okot, a rossz érzéseket, amíg meg nem adtam magam és el nem fogadtam, hogy ez van. A megadás végül továbbröpített a lehetséges megoldás felé. Aztán újra tovább röpített a fájdalom, egyre mélyebbre. Hallgattam a fájdalom hangjait. Sikítása vonalakká alakultak, a vonalak pedig egy falvédő mintájává a nagyszüleim házában... így jutottam el egy gyermekkori emléken át a gyermekkori, felszabadult önmagamig... Láttam a fájdalmat, vérvörös golyóként is. Belenéztem és az Élet volt benne. Maga a Lét. Ki kellett engednem, hagy áramoljon szabadon, mert eddig beszorítottam mindenféle görcsök és szabályok közé. Kérlelt, hogy engedjem ki: "Engedj áramolni, fogadj be minden sejtedbe, minden lélegzetedbe! Egyetlen doglod van: Élj! Élj szabadon és figyelj!"
Mikor a Lét kiszabadult az őt foglyul ejtő vörös golyóbisból, széllé váltam: én voltam a simogató szellő és a pusztító hurrikán is. Szélként bejártam a világot, mezők felett fújtam, állatok bundáját borzoltam, faleveleket csiklandoztam, emberek arcát simogattam, aztán kitört a vihar és iszonyatos erővel erdőket és városokat pusztítottam. Én mégsem a pusztítást éltem meg, csak önmagamat, azt az erőt, amely nélkül nem lehetnék hurrikán. És a létezésem erejében örömöm leltem.
Így lett világos számomra, hogy önmagában a vihar se nem rossz, se nem jó. Csak van és megéli önmagát. Hiszen az a vihar, ami engem megöl, az lehet, hogy a tenger számára csak hajkócolás.
Itt ért véget a másik dimenzióban tett utazásom. Mikor felkeltem könnyűnek éreztem magam, a fájdalom jelentősen csökkent. Felálltam és ekkor éreztem először, hogy testemben áramlani kezd az energia. Minden mozdulat, minden lépés, minden lélegzet egy-egy fénylő, örömteli fuvallatként hullámzott végig a testemen. Sétáltam a kórház folyosóján és éreztem, hogy megtölt az erő, kitölt a szeretet. Bárhová, bárkire, bármire néztem: magamat láttam. Kétségem sem volt afelől, hogy a fűtőtest csapja is én vagyok, a kórház homlokzatán végigfutó korlát és a rajta szaladgáló galambok is..., a mellettem elszaladó nővérke is... minden, amit magam körül látok... minden én vagyok.

Én vagyok az arcodat simogató szellő,
és a sötéten pusztító vihar.
Én vagyok a fáról pörögve hulló falevél
és a gyermek, ki sikongva felkapja azt.
Én vagyok minden, én vagyok az Élet
és nincs más célom, mint a Létezés
... és a létezésben lelt Öröm.

(folytatás: Árnyak 2.)

Délutáni alvásból ébredt a lányom. Nyöszörgött, nem talált még vissza álomországból. Odamentem hozzá, a kezemért nyúlt és szorította. Kérdeztem tőle: - Ringassalak? Bólintott és karba vettem, mint egy csecsemőt. Bóbiskolva bújt a karomba, le-le csukódott még a szeme, így pihentünk együtt. Ringattam, mint babakorában és arra gondoltam hányszor láttam már így lecsukódó pillákkal elszenderedni. Milyen rég volt... pedig még csak három éve, hogy megszületett, mégis úgy tűnik messze jár már a babaillatú időszak. Hányszor altattam így ringatva, énekelve, várva, hogy lecsukódjon a szeme és békésen szuszogjon! Hányszor gyönyörködhettem benne, ahogy hozzám bújva alszik! Sokszor. Mennyi ajándék pillanat! És nem bánom már, hogy annyi órát eltöltöttem azzal, hogy álomra bírjam őt. Pedig néha küzdelem volt, sosem aludt el könnyen. Sosem bírtam otthagyni sírva, így aztán mindig vele maradtam míg elalszik. Amig szoptattam, addig a mellemen aludt el. Majd jött a ringatós-dúdolós időszak, aztán most kisgyermekként hozzám vagy apukájához bújik. Simogatja a karom, szimatolja a nyakam, végül biztonságot lelve elalszik. Teljesen egyértelmű, hogy én vagyok számára az alvós állatka, nem is volt soha cumija, sem alvós-szagolós rongyvalamije.

Néha még most is küzdünk, mert van hogy egy teljes órába telik az altatósdi: mese után közös éneklés, majd suttogás a sötétben végül elcsendesedünk, de még sokáig simogat, szagolgat, forgolódik mire elalszik. Nem bánom már ezeket a sokáig tartó rituálékat sem, amióta elmerengtem lecsukódó szemein, mert időnként előfordul, hogy csak ez az egyetlen, meghitt óra igazán a miénk... Ajándék pillanatok!

Nem olyan rég kezdtem el újra olvasni A Vörös Oroszlánt Szepes Máriától. Évekkel ezelőtt elolvastam már félig, de nem sokat értettem belőle és nem is emlékeztem már rá, hogy miről szól. Most meg azt nem értem, mit nem értettem akkor... Ahogy belekezdtem az örök élet elixírjéről szóló történetbe, rögtön felmerült bennem egy gondolat. Ki akarna örökké élni a földi létben? Ki akarna örökké abban a testben és személyiségben élni, amiben most tengeti napjait? Ki akarna örökké a megélhetésért dolgozni? Szerintem csak az az ember lenne erre képes, akiben olyan erős az életöröm, hogy az élete minden percét kitölti. Aki annyira szereti az életét, hogy számára nem jelent rabságot a test burka, nem jelent megterhelést a munka, mert egész lényében szabad létező. Így a földi élet számára mennyországgá válik, ahol szabadon megoszthatja önmagát és megoszthatja másokkal az élet örömét. De az ilyen embernek már mindegy, hogy meddig él a földön és bizonyosság számára, hogy létezése örök.

A gondolatnak köszönhetően hipp-hopp szertefoszlott bennem az a hit, hogy a pénzért kell dolgoznom, és azért van munkahelyem a kedvtelésből végzett tevékenységeim mellett, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat. Nem. Az energia csak akkor áramlik, ha nincs ellenállás. Ott nincs ellenállás, ahol kiteljesedik az életöröm és a szeretet. És ahol áramlik az életöröm, ott a pénz is fog, hiszen az is csak energia... Van öröm a munkámban? Bizony bevallom, sokszor nincs... vagyis inkább úgy mondanám: nem viszek bele örömöt. Akkor mitől változna a helyzet? Rá kellett jönnöm, hogy nem azért kell bejárnom a munkahelyemre, hogy dolgozzak, nem azért, hogy grafikusként csomagolásokat, logókat, névjegykártyákat és kiadványokat tervezzek. Nem. Ez csak a burok. Ezekbe tudom beleburkolni az életörömöt úgy, hogy szét lehessen osztani. Meg kell töltenem a munkámat ezzel az örömmel. Úgy, hogy a formák és színek vibráljanak az örömtől, az árnyalatok súgjanak gyöngédséget, a vonalak táncolják el a jó tett szándékát. Akkor is, ha ez a forma csak egy embléma, akkor is, ha csak egy keksz csomagolása vagy egy több oldalas kiadvány. Mindegy, csak mosolyogjon belőle a szépség, töltsön el legalább egy pillanatnyi jó érzéssel a látványa. És ha már egy ember visszamosolyog rá, akkor megérte...

Amikor hennával festek valakire vagy éppen falat dekorlálok, nem nehéz belevinnem az örömöt, nem nehéz átitatnom az alkotást szépséggel. A munkahelyi feladatokkal azért sem ilyen egyszerű a helyzet, mert ott több ember igényét és ízlésvilágát kell egyetlen formába gyúrnom, majd még magamon is átengednem, úgy hogy az eredmény ne csak elfogadható, hanem egyenesen gyönyörködtető legyen... ha ez sikerül, akkor az igazi művészet.

Szép szavak, de a tudásból csak úgy lesz bölcsesség, ha a tudást alkalmazni is tudjuk...

Két hétig kismamaként éltem. Hivatalosan hat hétig, mert amikor az ember megtudja, hogy valaki beköltözött a pocakba, akkor már orvosi számítás szerint négy hetes terhes. Jött a baba úgy, hogy nem gondoltam rá, nem vártam különösebben. Éppen ezért eleinte riadalmat okozott a hirtelen változás, hogy lesz még egy gyerekünk. A két hét sem volt izgalmaktól mentes, baljós jelek mutatkoztak, de aztán elmúltak és a kezdeti ellenállásom is örömbe fordult. Elfogadtam a rám váró utat. Aztán tegnap eldőlt minden, kiderült mégsem erre kanyarodik az ösvény. Csak két hét volt, elment. Röpke lét és tudom: nagyon sebezhető.

Hullámvasút volt ez a két hét: öröm, kétségek, félelmek, elfogadás és remény között. Tudom, hogy sok nő éli át ezt az érzést. Még ha nem is vártuk annyira, még ha nem is örültem neki rögtön, akkor is megviselt... Sokan átéljük ezt az érzést, de ez nem teszi könnyebbé. Eleinte még a napfénynek sem tudunk örülni. Mindannyiunknak külön-külön kell elfogadnunk és túl jutnunk rajta.

Egyet tudok tenni: emlékeztetem magam arra, aki Valóban Vagyok! És örülni annak, ami VAN. Valódi lényem számára nincs veszteség, nincs különállás. Csak az EGYSÉG van, csak az EGY. Ez jár a fejemben, ezt próbálom átélni pillanatról pillanatra, amikor az elmém engedi.

Sok sok kérdés, kínlódó érzelem és szenvedés után mégis tudok örülni a napfénynek. Újra beköltözik a szívembe a béke és szeretni tudom, ami van...

Köszönöm, hogy itt voltál kicsi babszem, köszönöm a reményt, és hogy megtanítottál valamire! Talán egy szerencsésebb időpontban újra találkozunk, amikor mindannyian készen állunk rá...

Egy nagyon kedves barátomtól kaptam ajándékba a jegyet Deva Premal, Mitten és Manose budapesti koncertjére. Varázslatos volt! Három óra öröm mantrázás barátokkal, ismerősökkel és ismeretlen ismerősökkel. A közönség olyan volt, mint egy nagy család. Soha nem láttam még ennyi embert egyszerre, akik öleléssel köszöntötték volna egymást. Az előadók bevonták a közönséget is az éneklésbe, minden dal előtt betanították nekünk a mantrákat. Manose csodálatos fafuvoláiból olyan szépséges, mélyről jövő hangokat varázsolt elő, melyek egészen ősi lényemig értek. Megtapasztalhattam, hogy a Csoda valóban létezik.

A Gayatri Mantrával kezdték a koncertet, nekem az a kedvencem. Elöntött a hála, amiért hallok! Soha nem éreztem még ilyen hálát ezért (tudjátok a fülem sajnos nem százas)! Azt súgták nekem a dallamok, hogy a hangok miatt bújtam el, melyeket nem akartam hallani és a hangok fognak meggyógyítani, ha beengedem őket végre. "Vedd észre, engedd be az öröm és a létezés hangjait és adj hangot az örömödnek és a létezésednek!" Nem véletlen, hogy beleszerettem az éneklésbe és épp egy énektanfolyam előtt állok...

Igazi terápia volt ez a koncert mindekinek, aki ott volt. Ráférne a világra sok-sok ilyen koncert és közös éneklés...

Namaste!

"Ha nem volna a Csoda igaz,

Nem tudnál róla.

Éji erdőként benned zúg varázsa,

Kezdd elfogadni!

Nem halsz meg soha!"

(Szepes Mária)

"Nem halsz meg, csak visszatérsz a Forrásunkhoz! Te döntöttél úgy, hogy idejössz, te döntesz a távozásodról. Nincsenek balesetek, csak szellemi összefüggések, de mi túl közel vagyunk ahhoz, hogy átlássuk őket." - olvasom a Vidd hírét az Örökkévalónak c. könyvben. Ebben a pillanatban megértem, hogy minden ember a tapasztalás útját járja, függetlenül attól, hogy mennyire van tudatában spirituális lényének és erejének. Akár elfogadja, hogy ő is a Lélek egyik megnyilvánulása, akár nem... ő is egy kereső, mindannyiunkkal egyidős lélek, aki a saját útját járja.. És nekem ítélkezés nélkül tiszteletben kell tartanom az utat, melyet ő választott, bárki is legyen az...

"Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem, hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni."

(Weöres Sándor: Útravaló)

Úgy látszik 2010 az új barátságok és az újraéledő barátságok éve nálam :) Ezúton is üzenem minden régi és új barátomnak, barátnőmnek, ismerősömnek, családtagomnak, szerettemnek:

KÖSZÖNÖM, HOGY OSZTOZTOK VELEM A SZERETETBEN!!

Hálás vagyok érte... Köszönöm! :)))))))))) Ilyen boldog vagyok!

Őszibarack levest eszem ebédre. A férjem főzte, ő nálunk a Leves Mester. Leülök az asztalhoz és megérkeztem a jelenbe: elhatározom, hogy most csak a leves van és én. Kanalazom és hagyom, hogy az ízek hassanak rám. Képek jelennek meg a lelki szemeim előtt. Látom, ahogy Titi meghámozza a barackokat, hallom, ahogy a kés belevág a barack husába... látom a kés készítőjét, aki összerakta a nyelét az élével... csobban a víz a lábosban, csurog a rizstej, lapul a papírdoboz. A szakács kóstol, ízlelgeti a levest és arra gondol, mit tegyen még bele. Vajon ízleni fog-e a családnak? Hányszor kér majd belőle a Göndörke? Fűszereket látok és messzi tájakat, érzem a föld illatát, a perzselő napot és a szálló por mindent betakar. Látom a barackfát, alatta az éltető, de kifáradt termőföldet. Látom a barackot leszedő morgós, kapkodó kezet.... Kész van. Finom lett! Egy gondolat és egy érzés, belekeverve a szeretet... A végtelenségig folytathatnám, jönnek a képek, gondolatok és érzések... csak egy levest eszem ebédre.

Megettem és most bennem van ez a végtelen.

Megszülettem, bár sohasem haltam meg,

Életem ez az örökkévaló pillanat,

Anyám a Föld, Apám királya a Mennynek,

Kiknek gyermekeként életet kaptam...

Mindig voltam és mindig leszek.

Vagyok és Létezem...

.....

Mezitláb állok az Anna-réten és érzem a Föld melegét, pedig nincs túl meleg és hűvösen harmatos a fű. Egy virág néz fel és mosolyog rám sárgán, a fák figyelnek. Két kezem összeteszem a szívem előtt: imádkozom. Készen állok újra megszületni harmincnégy évvel azután, hogy e testben megláttam a napvilágot. Mondhatnám, hogy varázslatos szám, mert az isteni hármas és a földi négyes összege a hét. Talán számít, de nem hiszem, hogy túl nagy jelentősége lenne. Felnézek az égre és ebben a pillanatban egy kis felhőablakon át mosolyog le rám a Nap, majd szemérmesen elbújik, mint aki nem akar zavarni. Hangtalanul mondom el az imámat, majd isteni útmutatást kérek és egy Új Nevet. A Hallgató Ember lettem, aki képes hallani és meghallgatni másokat. Ezt a feladatot választottam, nem véletlenül.

Aztán elindultam mezítláb az egyik nagy fa felé, ahol egy kis pad is áll. Ekkor kinyílt a felhőablak és a Nap teljes egészében köszöntött új életem első lépésein. Hálával fogadtam a fényt. Talpam alatt összesúgtak a fűszálak és örömmel csiklandozták a bőrömet. Puha és meleg volt a talaj, egyáltalán nem hült ki a lábam. (Igaz az álom, melyet pár napja láttam.) Átöleltem a fát, majd körbenéztem és észrevettem, hogy az Anna-rét maga egy óriási Templom és megpillantottam a főbejáratot is. Azt súgták a fák, hogy ott kell kimennem, bár az emberek mind oldalról jönnek be és én is egy oldalsó ajtót használtam, mikor beléptem, hogy imádkozzam.

Leültem a padra és visszavettem a cipőmet. Kissé sajnáltam, mert mezítláb kényelmesebb volt a gyaloglás. Készen álltam visszatérni az emberek közé és az új nevemhez tartozó feladatot beteljesíteni. Köszönetet mondtam a templom lelkeinek, hogy résztvettek és meghallgattak a születésnapi szertartásomon. A főbejáratból visszanéztem a Rétre: valóban egy Templom!  :)

"Uram adj tiszta elmét - hogy lássak!

Uram adj alázatot - hogy halljak!

Uram, adj szeretetet - hogy szolgálhassak!

Uram, adj hitet - hogy benned maradhassak!"

(Dag Hammarskjöld imája)

Ui: Mikor kifordultam az autómmal a parkolóból, még utánam szóltak a fák: Hallgató Ember! Mi mindig beszélünk hozzád és ha jól figyelsz, képes leszel meghallani, amit mondunk neked.

Úgy legyen.

Hároméves kislányomnak rengeteg kérdése van. Igyekszem mindegyiket megválaszolni, de bevallom piszkosul bele tudok fáradni a válaszolgatásba. Főleg, amikor ötvenszer kérdezi meg ugyanazt, többféle irányból. Teszem a dolgom, amennyire csak tőlem telik :)

Egyébként kísértetiesen hasonlít kisgyermeki önmagamra... Neki is van egy kis barátja, Matyi, akivel már igazi barátok és ő is az óvónéni kedvence lett. A minap kézenfogva mentek Matyival az óvoda kapuja felé és Kata neki is kérdéseket tett fel. Éppen azt, hogy "Matyi, Te hol laksz?" (Pedig tudja nagyon jól, hogy hol...) Matyi egy idő után megelégelte a kérdezősködést, megállt, csípőre tette a szabad kezét, lenézett Katicára és csípősen odavágta: "Már ötvenszer elmondtam!". Zsófival olyan jót nevettünk rajtuk! Hihetetlen szövegük van ezeknek a törpéknek!

Szóval kérdések. Vannak visszatérőek is, ezek közül van kettő, ami nekem is a kedvencem lett. Az első viszonylag könnyű és nagyon szeretem rá a választ. Reggelente kérdezi meg tőlem: "Anyaa, hol van a Sötét?" A válasz: "A Sötét most is itt van, de jött a Fény és világos lett." Beleborzongok, hogy mindkettő itt van egyszerre, fény és árnyék... Egy dolog két pólusa.

A másik, igen nehéz kérdés tud lenni. Így szól: "Anya, Te ki vagy/mi vagy?". Az apjának is szereti feltenni. Persze, először simán rávágtam, hogy "Hát az Anya vagyok." vagy azt, hogy "Az anyukád." esetleg csak annyit, hogy "Panni". De hát ezt ő is tudja, hiszen benne volt a kérdésben... Kiváncsi volnék, valójában miért kérdezi?

Mégis Ki vagyok én? Erre a kérdésre minden pillanatban másképp tudok válaszolni...

Az egyik kedvenc idézetem a Messiás kézikönyvéből (Richard Bach: Illúziók):

"A legegyszerűbb kérdések a legfontosabbak.

Hol születtél?

Hol van az otthonod?

Mit teszel?

Gondolkodj el e kérdéseken néha és figyeld, miként változik, amit felelsz."

Tegnap a kölcsönlétükből visszakerült, két kedvenc Caminos könyvemet tettem vissza a polcra a camino szekcióba egy oda nem illő, vékonyka könyvecske mellé. Marguerite Duras Szeretője volt az és nagyon megörültem neki. El is határoztam rögtön, hogy indítok egy Kedvenc könyveim sorozatot a blogon.

Talán 17 évesen olvashattam a 15 és fél éves francia kislány és a 27 éves gazdag, kínai férfi igaz történetét. Elbűvölt ez a könyv, nem csak a története, hanem az őszinte, kendőzetlen stílusa miatt is. Olyan, mint egy emlékfoszlányokból összerakott fényképalbum. Nincs benne párbeszéd, csak felvillanó képek, néha teljesen tényszerűen ábrázolva... és közben mégis kavarognak benne az érzelmek. Ennek a kapcsolatnak nincs jövője, a jelen pillanat az övék és meg is élik annak minden ajándékát. Talán pont ettől olyan megható az egész történet.

Ha egyszer írok magamról könyvet, akkor én is hasonlóan őszintén és kendőzetlenül akarom megírni. Talán álnéven teszem majd, hogy senki ne ismerjen rám, mert olyan csupasznak érezném magam, mint egy meztelen csecsemő, aki most bújt ki anyja védő méhéből. De inkább kivárom, míg eljön az idő, mikor már nem féltem magam... ;-)

Pár hónapja feltettem két kérdést a Kérdések. És válaszok? című bejegyzésemben:

Nem értem, az emberek, miért gondolják, hogy nem fontos mit esznek?

Nem értem, az emberek, miért gondolják, hogy nem fontos mit gondolnak?

Akkor ott megválaszoltam magamnak a kérdéseket és most is úgy gondolom, hogy azért, mert a többség nem tud róla, hogy milyen fontos dolgok ezek... Vagy nem akar foglalkozni vele, de ettől még:

Az vagy, amit megeszel! És az vagy, amit gondolsz!

A tested tápláléka az étel, amit megeszel, abból nyeri az energiát. Milyen energiát adsz a testednek? Mit gondolsz a szalámi vagy a cukkini esik jobban neki? (Ne az ízlelőbimbóidat kérdezd, hanem a sejtjeidet. Az ízlelőbimbóid már rég félre vannak vezetve...)

A lelked táplálékát a gondolataid és az érzelmeid adják. Milyen energiát adsz a lelkednek? Mit gondolsz az örömteli vagy a morgós gondolatoktól leszel jobban? Mitől lesz szebb a Te világod?

Szerintem tudod a választ... Belőled indul ki minden, akár elhiszed, akár nem, akár tagadod, akár nem: Te vezényelsz.

--------

Mióta odafigyelek arra, hogy mit eszem (a táplálékom kb. 70%-a nyers gyümölcsökből és zöldségekből áll), az a tapasztalatom, ha alkalmanként mégis a hagyományos ételekhez sodornak a vágyaim, evés után rögtön leesik az energiaszintem, lehúz az étel, elálmosodom (még a főtt vegán ételek is ilyen hatással vannak rám). Míg a nyers vegán ételek feltöltenek energiával és nem tompul el az agyam ebéd után... nincs szükségem kávéra, kólára, hogy újra mozgásba lendüljek. A legdurvábban a desszertekre reagálok, simán bealszom tőlük. Szinte abban a pillanatban érzem, hogy az étel, amit megettem jót tesz-e nekem vagy sem, amint leér a gyomromba. Hihetetlen, de tényleg így van. Bízom a testemben, bízom a jelzéseiben is. Persze, a vágyaim időnként eltérítenek, de egyre kevésbé vonzanak az egészségtelen, ám finom álételek.

Most tudatosult bennem, hogy lelkem táplálékai ugyanilyen hatással vannak rám, attól függően, hogy pozitív vagy negatív töltésűek. A gondolataid határozzák meg az egész világodat, Te vagy értük a felelős! Amióta odafigyelek a gondolataimra, figyelem az érzéseimet és figyelek arra, hogy több örömteli gondolatom legyen, azóta többet vagyok a nyugalom és béke állapotában. Sokszor úgy érzem szárnyalok, örülök az életnek, örülök minden pillanatnak. És amikor történik valami, ami kibillent ebből az állapotból, akkor K.O. A düh, a harag, az indulatok elveszik az erőmet, megfeszülnek az izmaim, a tárgyak kiesnek a kezemből.... biztos ismeritek az érzést. És aztán elálmosodom... A negatív gondolatok padlóra küldenek, mint a nehéz kaják, úgyhogy nem érdemes rossz érzéseket generálnunk magunknak.

Szerencsére van szabad akaratunk, választhatunk jó gondolatokat és örömteli rezgéseket! A negatív érzésekből pedig van kiút, ha eszedbe jut tombolás közben egyet hátra lépni és figyelni... Rá fogsz jönni, hogy az érzés is csak egy gondolat megtestesülése, amit magadnak választottál. Amikor csak pusztán ideges vagyok és kapkodok valamiért, mert mondjuk késésben vagyok, akkor megállok, veszek egy mély lélegzetet és hagyom, hogy a kapkodós, feszülős energiahullámok tovább ússzanak nélkülem, aztán pedig bevárok egy örömteli, békés hullámot és mehet minden tovább...

A Szeretet csak van és kész. Nincs semmi egyéb dolga. Létezik. Ennyi. A szeretetért ne kérj cserébe semmit és ne várj semmit. Ha úgy érzed, senki sem szeret (ami biztos nem igaz), hát szeresd önmagad! De úgy igazán! És akkor szerelembe esel az egész világgal. Nem lesz egyetlen porszem sem, amivel ne rezegnél együtt, nem lesz egyetlen ember sem, aki hiányozna, mert minden benned lesz... Te magad leszel a Szeretet és a Létezés.

Ha megszületik benned a Szerelem, csak nézd és gyönyörködj benne és tudd, hogy semmi dolgod vele. Csak létezik és létezz benne! Hagyd, hogy bejárja a tested-lelked minden zugát és aztán engedd ki, engedd szabadon, hagy áramoljon bele a világba. Hagy jusson mindenkinek!

Veled lesz Minden. És kész. Ennyi az egész :)

Azt álmodtam, hogy vándorútra megyek. Titi jött velem, meg a fia, Gábor. Ők ketten bringával, én gyalog. Mezítláb. Elől mentem, nagyon meredek emelkedőn felfelé a fűben. Ők utolértek, csodálkoztam is, hogy bírtak szinte felrepülni ezen a meredeken. De hát egy álomban minden lehetséges :) Aztán mindhárman gyalogoltunk, ők cipőben, én mezítláb. Meleg és puha volt a föld. Nagyszerű érzés volt a Földön gyalogolni, minden lépésnél éreztem Gaia támogató energiáit. Vihar közeledett és féltem, hogy a hideg esőtől fázni fog a lábam. Nem fázott, továbbra is meleg volt a talpam alatt a föld és átmelegítette a lábfejem. Beértünk egy faluba, ahol menedéket és élelmet kaptunk egy házban. Kényelmes szandált adtak az eső idejére, amitől melege lett a lábamnak.

Aztán újra mezítláb gyalogoltam.

Amikor csak tehetem kint jógázom kora reggel a kertben. Néha kicsit nedves a fű, de nem zavar, egybeolvadok a vízzel és földdel egyaránt. Csak ötven szomszéd lát rá a kertünkre a szomszédos bazi nagy tárasházakból, kicsit frusztrált eleinte, de mostanra fütyülök rá mit gondolhatnak. Max. látnak egy szép jóga ászanát meg egy földön fetrengő, imádkozó csajszit.

Mindig a napüdvözlős sorozattal kezdem. Állok a talpamon és érzem a Föld Anya energiáit. Szinte érzem, hogy átöleli a lábamat, beszélgetek vele, hálát adok neki, hogy a hátán hordoz, hogy a vizeiből ihatok, a gyümölcseit ehetem, a hegyeit-völgyeit járhatom és magához ölel, amikor lefekszem a fűbe. Nem kívánom ilyenkor a jóga matracot, sokkal jobb a zöld szőnyegen gyakorlatozni, aztán elterülni rajta és megpihenni, nézni alulról a világot és a felhők vonulását figyelni. Ez egy csoda. Nem kell messzire menni, hogy a részese lehess.

Tegnapelőtt hullapózban feküdtem Gaia ölelésében, amikor felnéztem az égre és a felhők közti rések Afrikát és Európát rajzolták ki nekem. Gyönyörű képeslap volt.

Azért idebigyesztek egy vödröt, ha nagyon csöpögne ez a bejegyzés. De a Lélekben Létezés már csak ilyen: ámulós-bámulós, csodálatosan bizsergető.... :))))

Tegnap este nem volt valami jó kedvem. Nem volt különösebb oka, egyszerűen csak percről percre lejebb hangolódtam. Mire a férjem hazaért már a sírás fojtogatott. Mondhatnám, hogy a fáradtságtól, mert fel tudnám sorolni, hogy mi minden fárasztott ki... de nem, nem voltam fáradt. A torkom fájt és fáj még most is, irdatlanul piros, de ettől még tudok nevetni. Szóval passz. Hálás vagyok a férjemnek, amiért teljesen nyugodtan vette tudomásul, hogy rossz kedvű vagyok és fogalmam sincs miért. Még bíztatott is, hogy ha sírni kell, akkor sírjak. Én pedig végre megengedtem magamnak, hogy elöntsön a rossz érzés és kicsit könnyes is lett a szemem. Aztán hirtelen rájöttem, hogy lehet, hogy amit most érzek, nem is a saját érzésem, hanem átvettem valakitől... Rögtön elmúlt a fojtogató érzés és megszűnt a lefeléhúzó erő is. Megszabadultam. Eszembe jutott a Nagymamám, akit ritkán láttam mosolyogni és sokszor hallottam panaszkodni. Meg se tudom számolni hányszor mondta el nekünk, hogy becsüljük meg a szüleinket... és hogy nem is tudjuk milyen jó dolgunk van... mintha legalábbis szégyelnem kellene a jólétemet. Szegény Nagyim, ha tudta volna, hogy az ilyen kijelentésekkel nem visz előrébb az életben és nem fogom jobban megbecsülni a szüleimet és a jódolgomat, biztos nem mondta volna. (Személy szerint akkor értettem meg mit is jelent megbecsülni a szüleimet, sőt hálásnak lenni nekik/értük, amikor magam is szülő lettem.) Rádöbbentem, hogy mennyire erősek a családi minták, amelyben felnövünk. Sokszor öntudatlanul is átvesszük őket, mintegy osztozva elődeink sorsában. Hát nekem nincs kedvem tovább vinni ezt a búval súlytott létezést. Az ő sorsuk nem az enyém. Tiszteletben tartom az érzéseiket és életüket, de szabad akaratból mást választok!